Az emberek kacagnak, a kutyák a farkukat csóválják, a macskák pedig dorombolnak, amikor elégedettek a világgal. Ám kiderült, nemcsak örömükben dorombolnak: ezt a furcsa hangot hallatják akkor is, ha megijednek vagy megsérülnek.

A nőstény macska dorombol szüléskor, és később is dorombolva beszélget kicsinyeivel. Beszélgethetnének nyávogva is, ám a kicsi nem tud egyszerre nyávogni és szopni is, míg dorombolni és szopni annál inkább. A vakon születő kiscica valószínűleg dorombolva meséli el anyjának, hogy érzi magát új környezetében. „Mama, itt vagyok! Jó melletted lenni!”– dorombolja, az anyaállat pedig megnyugtatóan visszadorombol: „Örülök neked. Egyél csak, kicsim!”

Hogyan keletkezik a doromboló hang? Pontosan a kutatók sem tudják, csak sejtéseik vannak. A hang valószínűleg az állat gégéjében jön létre a hangszalagok megfeszítésével és elernyesztésével. Az agy a hangszalagokhoz futó idegekkel üzenetet küld, amelynek hatására a szalagok másodpercenként húszszor-harmincszor is megfeszülnek, majd elernyednek. Mivel az agy ezeket az üzeneteket a be- és kilégzés során is folyamatosan küldi, a doromboló hangot folyamatosnak érzékeljük.

A kiscicák születésüktől fogva tudnak dorombolni. Valószínűleg azért alakult ki ez a képességük, mert jelentősen elősegíti az életben maradásukat. A dorombolás ugyanis jótékony hatással van a csontfejlődésre. Végeztek olyan kísérleteket, melyekben azt vizsgálták, milyen hatással van a dorombolás a törött emberi csontok gyógyulására. Kiderült, hogy azoknak a betegeknek a csontjai gyorsabban gyógyultak, akiknek macska dorombolt az ágyukban, amíg lábadoztak. A macskák éjszakai vadászataik során karcolásokat, horzsolásokat, sebeket, sőt néha töréseket is szereznek. A dorombolással valószínűleg képesek sérüléseiket begyógyítani.

Nem csak a házimacskák dorombolnak. E furcsa hangra többek között képes a vadmacska, a puma és a gepárd is. Más nagymacskák, például az oroszlán, a leopárd vagy a jaguár viszont a finom rezegtetés helyett inkább kieresztik a hangjukat, és nagyokat bömbölnek.


Igaz-e, hogy a macskák mindig a talpukra esnek?

Nem, ez tévhit. Bár ismerünk olyan házikedvenceket, amelyek túléltek óriási zuhanásokat, többnyire azonban a macskák nagyon komoly töréseket és repedéseket szenvedhetnek egy-egy nagy esés során. Különösen igaz ez a kiscicákra, amelyek még csak tanulják a térérzékelést. Általánosságban viszont elmondhatjuk, hogy a macskák kitűnően ugranak. Ennek alapvetően három oka van: rendkívül rugalmas a gerincük, kiváló a térérzékelésük és kitűnő a koordinációs vagy helyzet-helyreállító reflexük. A zuhanó macska beigazítja talpát és fejét a sikeres landoláshoz, a teste többi része pedig automatikusan ehhez igazodik.